Születő évszak - részlet
Koszorú József Attila sírjára

1.

Mint könnyű felhő leng a pillanat,
Meleg barázdákból szállong a pára -
Csitul a szél, ereje elapad,
Pihenni dől boldog tavaszi fákra.

Álomba döccennek a madarak,
Levelet zizzent, zöng néhány bogárka -
Vibrál a fáradt, láz-vert gondolat,
Fölém az éj komor nyugalmát zárja.

A mélyülő sötét tömbökben áll,
Tűnődve, távolodva csillagok
Keringenek, mint óriás spirál -

Ki értheti e kor ezer miértjét?
A hallgatásban én is hallgatok,
Mulandóságot mérni nincsen mérték.

2.

Mulandóságot mérni nincsen mérték,
A változó viszony mindig örök.
Túléltelek - tudom, ez is merészség -,
Hogy rend teremjen dolgaim között.

Mozdulatom a kínok megítélték,
De tartanak a cinkos ösztönök,
Hogy arcodat naponta felidézzék
Dörgő vasak és izgatott rögök.

Ha volnál mégsem lennél boldogabb,
Megrontanál örökös igazaddal -
Szorongó gyermek lehetnék, akit

Talán feláldoznak szavaid -
Helyetted most ez az éjszaka vigasztal,
Fekszem rajongó csillagok alatt.

3.

Fekszem rajongó csillagok alatt,
fölöttem leng az ég s varázslatából
ömlik kristályló szépség-áradat.
Naponta halványul, naponta lángol,

Megtér elindul, s mindig távolabb
Kering-szakad a megtartó vonzásból,
Mint gyermeket ha ballagó utak
A messziségbe csábítják apjától.

A kor nyugalmat néked se adott,
S a szíjcsapásként sebző évszakok
Merész vonásuk homlokodra vésték.

Kövek magánya elmúlásra int,
Bennem a szépség ösztöne kering -
Fönt énekel a bársonyuló kék ég.

4.

Fönt énekel a bársonyuló kék ég, -
Játszódni kellene, tudom, olyan
Esendő gyermekként, aki a mélység
S magasság közt verődik boldogan.

A múlt tilalmain hiába érték
Rajta, apjára lel álmaiban
S göcsörtös öklök százszor-száz esélyét
Reméli majd magának konokan.

Nem értem, mégis érzem az egészet,
Ha szólok, szinte nem is én beszélek:
A mélységekben megfogant szavak,

Szép, ritmusokkal egybeérett hangok
Zuhognak fel mint ünneplő harangok -
Az elszelídült föld nyugalmat ad.

5.

Az elszelídült föld nyugalmat ad,
A fájdalom sötétül, mérhetetlen -
Magam vagyok s nem vagyok boldogabb,
Úgy érzem, mindent elmondtál helyettem.

Csillámló szikrák lengenek-rajzanak,
Idétlen verssorok visszhangja rebben -
Naiv és szép a gyermek indulat,
Ha szitkot mond őrlődő rettenetben.

Ütött-ártatlan nem véded magad,
Törékeny voltál, mégis konokabb
Mindenkinél, ki eladta hűségét,

Sejtedből veszik hitük hitelét
Feledve minden kegyetlenkedést
Te ráadásnak mégis visszakérnéd.

6.

Te ráadásnak mégis visszakérnéd
Magányodat, hogy játszogass vele -
Tejfog, karó és kő kevés, hogy értsék
A kínt, mert nem volt senki érdeme.

Ha megmutatnád mágikus mélységét
A gondolatnak, fölsötétlene,
Miért ziláltad indulatod fényét
S pusztult képzeted friss növényzete.

Egyetlenegy, te Milliárdra-bontott,
Új-krisztusarc, Tövissel sebzett-homlok,
A föld megőrzi legszebb igazad.

Sekély öröm! Az ég szelíden rezdül,
A szíveden gyökér szakad keresztül,
Hogy hétszer is megszolgáld sorsodat.

7.

Hogy hétszer is megszolgáld sorsodat,
Magad a legnagyobb magasra vetted.
Hiába jutott elég akarat,
Voltál apád-anyádtól elfelejtett,

Megszólalásban kegyetlen harag,
Rimánkodással összebékült gyermek.
Józaníthattál részeg tárgyakat
Csak forró kínt találgattál szívednek.

Foghattál kézbe vasvesszőt, dorongot,
De győzelemben nem lehettél boldog,
Hiába ébredtél, hiába láttad

Fondorlatát mindig az elmúlásnak,
Te kincsek helyett kaptál rézfillérkét,
Halálodat, hűséged munkabérét.

Halálodat, hűséged munkabérét
Felosztotta a babonás harag -
Ki nem jussolt belőled, megítélték
Bolondnak: Mégis így lett boldogabb.

Kövekre arcodat hiába vésték -
Szeretnék látni így önarcukat -
Hiányod tátong, mint iszonyú mélység:
Már az szeret, ki végül megtagad.

Eszméletem oly tiszta és szelíd,
Most minden fáj, mi fájhat - és feszít,
Parányi nesszel árnyak imbolyognak,

Párolgó fák vonulnak szerteszét -
Magam vagyok és így vagyok bolondabb,
Közel van hozzám most a messzeség.

9.

Közel van hozzám most a messzeség -
Füvek, virágok társaként heverve
Érzem a föld lélegzetvételét
S honvágyam van nagyon az anyatejre.

Idézni próbálom apám kezét,
Magányomat már régen fölnevelte,
Testem kitartó gyötrelemmel ég
Az őrületre végleg kiszemelve.

A bukdosó szív ver, zuhog veszettül,
Hevül a vér, a test fegyelmetlen -
Fölöttem nyíl a szél, csapáz keresztül

Az alvó réteg zeng barbár zenét,
De oltalomnak rajongással tétlen
A lángra lobbant bolygók tüze ég.

10.

A lángra lobban bolygók tüze ég,
Legendát öl, mítoszt teremt az ember -
Véges világa tudja nem elég,
Kuszálja-bontja lázas szédülettel.

Hűség fogja az angyal gyermekét -
Magára ismer mind, akit még kedvel -
Játék s tisztesség őstörvényeként -
A kötelesség dörgő szerelemmel.

Legszebb kor, tavasz-hatalma lángol,
Az élettől megittasul a rög,
Temet, teremt, gyümölcs hitével munkál -

Gépcsorda duhog a lángolásból
S a fényben égő városok fölött
Megnyúlt-gerincű gyárkéményből füst száll.

11.

Megnyúlt-gerincű gyárkéményből füst száll,
Korombogárkák szerterajzanak -
Dereng a Hold, mint oxidált ezüsttál,
S a gyógyuló seb újra fölszakad.

Mert minden foghatót eltékozoltál,
Káromkodik a gyermek-indulat:
Ha lennél még, nekem akkor se volnál -
Arcomra tíz ujj, tíz köröm tapad,

Mint gyermeknek, ha sorsával megbékül,
Jusson legalább ennyi menedékül -
Kiáltanék, de hangom elakadt,

A félelem tekintetem betörte,
S a csillagokat füst zilálja össze,
Mint izgatott ujj titkok közt kutat.

12.

Mint izgatott ujj titkok közt kutat
A kínjaitól mélyülő gyökérzet,
Talál bogárkát, lárvát, csontokat,
Enyészetig nyűtt, törékeny emléked.

Az áprilisi ég mind magasabb,
Mutatkoznak a tárgyak is, keményebb
Vonásaikkal szülve árnyakat,
Teremtő boldogabb egyedüllétet.

Sírod fölött fák toronnyá nőnek,
Zöld, társtalan kövek ragyognak távol
Határok élesednek, tűzfalak -

Így lesz e kor jövőddel viselősebb,
Beöltözik a föld és megvirágzol:
Kívül, belül épül a virradat.

13.

Kívül, belül épül a virradat,
De fáradtság szemernyi nincsen bennem,
A szűkre-zárt szem fénye fölfakad,
Gondolkodom a hűvös szürkületben.

Robajló éveid virrasztanak
Vagonkerék zokog kérlelhetetlen,
Kibomlik, villog minden gondolat
Sugárzik, lázad, mint fény az estben.

Félelmeim közt fekszem mozdulatlan,
Meleg szorítás híján csend ölel,
Döccen a föld s a tékozló magasban

A kékülő lepel meglobban, fölszáll -
A szív szelídül, enyhülésre lel:
A hajnali ég lángolása rozsdáll.

14.

A hajnali ég lángolása rozsdáll -
Kívül szakadtál megtartó körön,
De visszatér, ki egyszer messzi kószál,
Hogy megkötözze mélyülő öröm.

Hisz tudhattad, hát miért tékozoltál?
- a gondolat veri agy-börtönöm -
A sírodat konokul megbotoznám,
Hogy lásd, fiadnak már ez is öröm.

Az áprilisi ég oly nyugodalmas,
Mint csecsre-nőtt kölykét vigyázó farkas.
Kering, bolyong a halkuló tudat

Az éj és nappal metszésvonalában,
S a felviharzó roppant lángolásban,
Mint könnyű felhő leng a pillanat.

MINT KÖNNYŰ FELHŐ LENG A PILLANAT,
MULANDÓSÁGOT MÉRNI NINCSEN MÉRTÉK -
FEKSZEM RAJONGÓ CSILLAGOK ALATT,
FÖNT ÉNEKEL A BÁRSONYLÓ KÉK ÉG.

AZ ELSZELÍDÜLT FÖLD NYUGALMAT AD -
TE RÁADÁSNAK MÉGIS VISSZAKÉRNÉD,
HOGY HÉTSZER IS MEGSZOLGÁLD SORSODAT,
HALÁLODAT, HŰSÉGED MUNKABÉRÉT.

KÖZEL VAN HOZZÁM MOST A MESSZESÉG -
A LÁNGRA LOBBANT BOLYGÓK TÜZE ÉG,
MEGNYÚLT-GERINCŰ GYÁRKÉMÉNYBŐL FÜST SZÁLL,

MINT IZGATOTT UJJ TITKOK KÖZT KUTAT,
KÍVÜL, BELÜL ÉPÜL A VIRRADAT,
A HAJNALI ÉG LÁNGOLÁSA ROZSDÁLL.